A swing a jazzből fejlődött ki az 1920-as és 1930-as években az Egyesült Államokban. Mindkét műfaj afroamerikai zenei hagyományokból ered, és fontos szerepet játszanak bennük a blues, a ragtime és a gospel elemei.

A jazz és a swing egyaránt nagy hangsúlyt fektet az improvizációra, vagyis arra, hogy a zenészek a dallam vagy a harmóniák keretein belül saját ötleteikkel gazdagítsák az előadást. Mindkét stílusban kiemelt szerepe van a ritmusnak, a kreativitásnak és az egyéni előadásmódnak.

A swing tulajdonképpen a jazz egyik ága, amely elsősorban a táncolhatóságáról vált ismertté. Nevét a jellegzetes „swingelő” ritmusról kapta, amely lendületes, hullámzó mozgásérzetet kelt a hallgatóban.

Míg a korai jazz gyakran kisebb együttesekben szólalt meg, a swing korszakában elterjedtek a nagyzenekarok, az úgynevezett big bandek. Ezekben akár 15-20 zenész is játszhatott, akik különböző hangszerszekciókba – rézfúvósok, fafúvósok és ritmusszekció – szerveződtek.

A swing aranykora az 1930-as és 1940-es évekre tehető, amikor a tánctermek megteltek olyan zenékkel, amelyek egyszerre voltak igényesek és szórakoztatóak.

A jazz ezzel szemben egy gyűjtőfogalom, amely számos stílust foglal magába. A korai new orleans-i jazztől kezdve a bebopon, a cool jazzen és a fusionön át egészen a modern jazzig rendkívül sokféle hangzás létezik.

A jazz gyakran nagyobb szabadságot enged a zenészeknek az improvizációban és a szerkezetek alakításában. Sok jazzirányzat inkább a művészi kísérletezésre, mintsem a táncolhatóságra helyezi a hangsúlyt.