Ez a szerep nem új keletű. A klasszikus zenében már évszázadokkal korábban megjelent az úgynevezett vezérmotívum használata, amely egy-egy karakterhez vagy helyzethez kötődött. Ezt a megoldást emelték át a modern filmzeneszerzők is, így váltak mára jól felismerhetővé azok a dallamok, amelyek egy-egy történethez kapcsolódnak. Nem véletlen, hogy bizonyos zenék önálló életre kelnek: néhány hang alapján is azonosíthatók, és a film nélkül is képesek felidézni annak hangulatát.

Az utóbbi évtizedekben a filmzene fokozatosan kilépett a mozi keretei közül, és koncerttermekben is megjelent. Ilyenkor a zene leválik a képről, és önálló műként válik értelmezhetővé: jobban kirajzolódik a hangszerelés, a szerkezet és az a zenei gondolkodás, amely eredetileg a jelenetek mögött működött.

Ez a fajta megközelítés időről időre hazánkban is megjelenik. Egy-egy koncerten a legismertebb hollywoodi filmek zenéi nem kísérőelemként, hanem önálló zenei élményként szólalnak meg, új nézőpontot adva azoknak a dallamoknak, amelyeket sokan már régóta ismernek.